hirdetés
hirdetés

Teszt: Toyota Verso 2.2 D-4D Premium

Menet közben a véleményes formai megoldások dacára is könnyû jóban lenni a Toyota Versóval. Optitron lézershow ide, Mark Levinson luxuscsomag oda, lelkében örökre ázsia Volkswagenje marad.

Sem emlék, sem varázslat




Az autógyártás táplálkozási piramisának csúcsáról a minap leszorult Toyotáról elfogulatlanul írni azelõtt sem volt egyszerû, a pedál-ügy kipattanása óta pedig végképp nem az. Alább mégis megpróbálkozom vele – piszkos munka lesz, de aki önkritikát gyakorol, ne válogasson.
Kezdjük is mindjárt ez utóbbival.
Amikor tavaly – a kormányválság dacára is meggyõzõ Avensis révén – közelebbi ismeretségbe kerültünk, a tájékozatlanok könnyedségével oda nyilatkoztam, hogy több spiritusz van a márkában, mint azt a legtöbben gondolják. Hogy a tézisemet összefoglaló alcím ("Nekem nem unalmas") a magyarul értõ emberiség szemében az oldal Neville Chamberlainjévé* avatott, csak akkor vált világossá, mikor halk döndüléssel rám csukódott az új Verso ajtaja. (*Brit felsõházi politikus, 1937 májusától 1940 májusáig Anglia miniszterelnöke. Az 1938-as müncheni konferencia után kijelentette, hogy a Hitler kancellárral kötött megállapodása a tartós békét garantál nemzedéke számára.)

Van valami végzetszerû abban, ahogy az eladások növekedése egy ponton túl minõségromlásba csap át.

Az automobilizmust világhódító útjára indító Egyesült Államok  válságiparának központja, Detroit sokat tudna mesélni errõl, a jelenség állatorvosi lovát azonban ne az óceán túlpartján keressük: amit Stuttgart a digitális átállás korszakában mûvelt, új értelmet adott a márkarombolás fogalmának. Aki Mercedest vett, korábban életérzést kapott – mostanság egy autóval kell beérnie, mely sem részleteiben, sem egészében nem különbözik azonos árkategóriás versenytársaitól.


A Toyota az ellenkezõ végletbõl jutott ugyanoda. Olcsón megbízható autóival világszerte komoly sikereket ért el, de hogy felsõbb árszinteken is versenybe szállhasson, egy Lexus nevû fantomot kellett kreálnia. Ezen a módon sajnos/hálaistennek csak a marketingszinten lehet távol-keleti tömegtermékbõl valódi presztízsautóvá válni. Azzal, hogy az amerikai sufnituning legszebb hagyományait megtestesítõ pedálszerkezeteket válogatás nélkül szerelte mindkét márkája összes számba jöhetõ típusába, a Toyota nyilvánvalóvá tette, hogy egy percre sem dõlt be saját rizsájának. Optitron lézershow ide, Mark Levinson luxuscsomag oda, lelkében örökre ázsia Volkswagenje marad… és mostanság bármit megadna azért, hogy újra ekként tekintsünk rá.


Ha túléli a bizalmi válságot – esélyeirõl az elõzmények fényében inkább nem nyilatkozom –, tapasztalatait nyilván ugyanúgy hasznára fordítja majd, mint az elõzõ százötven év összes innovációját, a belsõégésû motortól a szerelõszalagon át a függönylégzsákig.
A jó hír: a túlélésért folytatott szamurájharcban a Toyota kénytelen lesz ismét a legjobb formáját nyújtani.
A rossz hír: a Corolla alapú kompakt egyterû utódjának tervezésekor még nem sejtette, hogy rövidesen harcolnia kell.
Jól bejáratott gépezete osztott és szorzott, frissített és felértékelt, kockáztatni azonban csak beszállítói vonalon kockáztatott. A középkategória vállalati/szabadidõ szegmensének új sztárja, a Verso maga a megtestesült önelégültség, a stílus hiányát öncélú formabontással leplezõ anti-innováció.     

Külsõ
Nehéz érdemi különbségeket találni a Verso elsõ és a Corolla Verso utolsó eresztése között. Hogy elõbbi az Avensis alapjaira épül, így szükségképp nagyobb is, remekül leplezik a magasított karosszéria arányai. A hátrahúzott elsõ és hangsúlyosan kidomborodó hátsó lámpák az erõteljes esésû tetõvonallal karöltve némi sportos jelleget is kölcsönöznek neki; összességében erõlködés és hivalkodás nélkül igazodik a márka aktuális formavilágához.


Vannak autók, melyekben elsõ pillantásra felismerjük a ragadozót. A Versót valamivel  tovább kell néznünk, hogy kérõdzõ mivolta nyilvánvalóvá váljon. Ha ezzel meg tudunk békélni, akár meg is kedvelhetjük; nem mindenki várja el autójától, hogy megjelenésével heves érzelmeket keltsen. Tovább megyek: a Toyota-vásárlók egyik ismérve, hogy nem szeretik felhívni magukra a figyelmet. A nekik szóló jó hír az, hogy az új Versóval garantáltan nem fogják.
Hogy visszafogottsága mennyire teszi vonzóvá a széltében-hosszában megnõtt, lényegét tekintve mégis változatlan szabadidõautót önmagában (értsd: a Toyota megbízhatóságának megnyekkent nimbuszához képest), olyan kérdés, amire csak évek múlva kapjuk meg a választ. Annyi bizonyos, hogy versenytársai – a teljesség igénye nélkül: C4 Picasso, Renault Scenic, Ford C-Max, Mazda 5 – komoly esélyt kaptak a megszorongatására.        

Belsõ
Itt már komolyabb változások történtek – nem okvetlenül a Verso elõnyére.
A korábbi, az Aurisba és az Avensisbe minimális változatásokkal átkerült analóg mûszercsoport túl kézenfekvõnek találtatott egy XXI. századi, kulcs helyett nyomógombbal indítható egyterû számára. Az újat – a C4 és a Scenic után szabadon – középre tolták, és összetéveszthetetlenül mangás megoldással egy, a mûszerfal plasztiksíkját asszimetrikusan megbontó hasadékba rekkentették el. A sziámi ikrekként összenõtt árnyékoló csövek (nem értem a Fiatot, miért nem perel miattuk; többet kereshetne vele annál, amennyit az Alfával valaha fog) srégen balra és felfelé, mintegy a sofõr arcába néznek.

Hogy kinek és miért jó az, ha utóbbi jobbra és fefelé tekintget az információkért, amiket a hagyományos elrendezésben akkor is megkap, ha menetirányba figyel, korunk nagy rejtélyei közé tartozik – az újítást személy szerint a divatkellékeknek ugyanabba a kategóriájába sorolom, mint az intimékszert és a patacipõt. Az esztétikai és vezetéstechnikai ürömbe némi örömet csempésznek az off-narancsban pompázó, nappal is jól leolvasható skálák és mutatók. Használati értéküket csökkenti, hogy a bõrbevonatú kormányra szerelt fokozatkapcsoló (rá a Motor és menettulajdonságok alatt visszatérünk még) jobb oldali elefántfüle balfordulókban rendszeresen beléjük takar.


A Premium felszereltségû autókban a mûszerblokk alatti részt – az elöl ülõk számára az egész belteret – a gyár színes kijelzõs, sokgombos, DVD-olvasóval, GPS-sel és tolatókamerával megbolondított fejegysége uralja. Az elõbbirõl csak az elismerés hangján szólhatok: noha filmlejátszásra nem alkalmas, zokszó nélkül olvasta házi készítésû korongom tömörített fájljait, melyeket japán kollégája, a Peugeot 4007 Fosgate rendszere észlelni sem volt hajlandó.

Módom volt szembesülni a Toyota multimédia-blokkjának legendás túlbonyolítottságával is. Próbálok úgy fogalmazni, hogy senki se vádolhasson a döglött oroszlán rugdosásával: akik a navigációs és a bluetooth funkciókat programozták, nem kimondottan a mezei felhasználók fejével gondolkodtak. Ha a szoftverrel való tusakodást intelligenciatesztként fogjuk fel, én elbuktam rajta – takarózni is csak azzal tudok, hogy a kesztyûtartóból hiányzott a fogódzót jelentõ, napjaink autóiban jobbára bibliai terjedelmû kézikönyv.

Azok, akiket a mûszerek esztétikája és a szórakoztatóelektronika rejtelmei helyett családjuk kényelme foglalkoztat, fellélegezhetnek: eljutottunk a Verso helykínálatáig.
A márka presztízséhez képest meghökkentõen olcsó mûanyagokból összerakott beltérben (melyhez Premium felszereltség mellett is csak középszürke szövetkárpit dukál) akár heten is elférnek. Kényelmes hely persze csak ötük számára akad: ahhoz, hogy a csomagtérbe egy mozdulattal (marketingül: az Easy Flat-7 rendszer segítségével) visszahajtható stokikon emberi lényeket utaztassunk, kérges szív és/vagy komoly vészhelyzet szükségeltetik. Tény, hogy a Versónak három üléssora van, hétszemélyesnek azonban csak annyira hétszemélyes, amennyire teljes értékûek azok a pótkerekek, amikkel multiéknál a normális méretû ötödiket mostanság kiváltani szokás. Aki csak a hét férõhely miatt venné, ne tegye; hatalmas – lecsapott ülésekkel akár 1000 liter fölé is bõvíthetõ – csomagtere sokkal nyomósabb érv a birtoklása mellett.    

Motor és menettulajdonságok
Kezdem egy újabb személyes vallomással: szeretem az automata váltót.
Nyilván azért, mert lelkem mélyén tunya alak vagyok, akinek utolsó autós üldözése óta majd' két évtized telt el. Vagy mert nem igazán értem, hol számít a városi tötymörgésben az, hogy kézivel hamarabb vagyunk százon. Az egyetlen kéz, ami ilyenkor számít, az a jobb, amivel nem kell az áttételek közt kotorásznunk – amivel babrálhat, mutogathat, uram bocsá' kormányozhat is az ember.

A Verso 2.2 literes, 150 lóerõs, dízelesen nyomatékos D-4D motorjának ideális partnere az M kódban kéziváltót szimuláló, igény szerint kormányról is kapcsolható automata. Megfontolan dolgozik, és ehhez illõ vezetési stílusra int, ami aligha válik a célközönség hátrányára: a kimondottan kényelmesre hangolt rugózású kocsi terheletlenül (értsd: két személlyel, csomagok nélkül) kissé túlmotorizáltnak hat.
A D-4D teljesítményéhez képest takarékos. Nem a gyári értékhez (6.8 liter) képest, hanem abszolút mércén: automatával is beéri 8.7 literrel, ráadásul olyan simán és csendesen jár, hogy napi használatban könnyen összetéveszhetõ az 1.8-as, 147 lóerõs benzinessel.

A sokat emlegetett Toyota minõségérzet vérnyomáscsökkentõ hatásába belefásult fogyasztó számára átmeneti felüldülést kínál a gödénycsõr formájú váltókonzol északnyugati sarkában megbújó Sport kapcsoló. Ebben az üzemmódban a motor keményen felpörög két váltás között, hangjával együtt az étvágya is megjön… de a családos középvezetõknek is kijár néha egy kis szórakozás.              


Összegzés
Menet közben a véleményes formai megoldások dacára is könnyû jóban lenni a Versóval. A minõség nincs benne annyira szem elõtt, mint a Volkswagen família újabb tagjaiban: az összerakottság álló helyzetben képtelen kifejteni áldásos hatását.
A 2.2-es dízelmotor szerintem túlzás ehhez a kasznihoz, automatás változatáért pedig Premium felszereltség nélkül is majd' 8 milliót kérnek. Hogy a Premium ára 9.6  felett van, a hazai családok többsége számára éppoly sovány vigasz, mint a pedál-ügy utáni Toyotának az, hogy más márkák azonos kategóriájú modelljeit sem ússzuk meg sokkal kevesebbõl. Ár-érték arány szempontjából a kéziváltós, 1.8 literes benzines tûnik a legjobb választásnak. Akinek a teljesítmény nem, csak a helykínálat számít, az 1.6-os benzinessel (136 LE) sem lõhet bakot.

E cikk írásakor az amerikai hadszíntéren kirobbant marketingháború még javában dúl, megjósolhatatlan végkimenetelétõl pedig sokkal több függ az új Verso piaci sikerénél. Ha lesz következõ, annak minden tekintetben kiválónak kell lennie – a mostani csak kifinomult motorjaival és menetkényelmével érdemli ki az átlagos minõsítést.









skrull /gyári képek2010-02-27

hirdetés

Ajánlott olvasnivaló

Érdekes lehet még

Kia SPORTAGE 1.6 GDI EX PREMIUM

Kia SPORTAGE 1.6 GDI EX PREMIUM - kiskép

Ár: 7.029.000 Ft
Felépítés: Terepjáró, SUV
Üzemanyag: Benzin
Váltó: Manuális

Részletes adatok...

Kia SPORTAGE 2.0 CVVT EX PREMIUM

Kia SPORTAGE 2.0  CVVT EX PREMIUM - kiskép

Ár: 7.464.000 Ft
Felépítés: Terepjáró, SUV
Üzemanyag: Benzin
Váltó: Manuális

Részletes adatok...

Kia SPORTAGE 1.7 CRDI EX PREMIUM

Kia SPORTAGE 1.7 CRDI EX  PREMIUM - kiskép

Ár: 7.779.000 Ft
Felépítés: Terepjáró, SUV
Üzemanyag: Dízel
Váltó: Manuális

Részletes adatok...