Teszt: Suzuki Grand Vitara

Minek nevezzelek?

Van egy komoly szakmai elmaradásom: nem írtam még meg az anyagot a Suzuki egyik örökifjú autójáról, a Grand Vitaráról.  Most azonban szigorú leszek magamhoz, és nekiállok. Először is előveszem a teszt során csinált firkálmányaimat. Nem sokra megyek velük, ilyesmik ”nem pattog”, meg „kellemes”. Arra viszont papír nélkül is emlékszem, hogy az autó, a maga változatlanságával fejvakarásra késztetett: mi is változott, amióta nem találkoztunk.

Elsőre úgy tűnt, hogy nem sok minden. Sőt, másodjára is. Ez aztán előhozta belőlem a kötözködőt: miért is, mire is készülhet egy ilyen jármű?

Nehéz erre választ adni, mert még a színe is olyan ártatlan hófehér volt a tesztautónak. Innen nézve ténylegesen városi autó is, no de a futómű,  a meghajtás is terepre predesztinálja. Láttam kollégák látványos fotóit, mit is tud, mekkora a terepszöge, milyen marton megy fel, milyen partról teper lefelé, szóval meggyőző bizonyítékát kaptam annak, hogy az autó, mint olyan, nem szobacicus kategória. Az adatok szerint, az első terepszög 29, gerinc áthaladási szög 20, hátsó terepszög 36. A kocsi hátsója alá nézve azért észrevehető volt, hogy elődeim között akadt Tamás, mármint hitetlen Tamás, mert megpróbálta, hátha tud ez a kocsi többet is… Az alsó védőlemez azonban útját állta a dobok, csövek leamortizálásának.

Aztán vezettem én is: komoly szafarira mentünk vele a ferihegyi szavannára. „Nóplízek” elejtéséről nem beszélhetünk, legfeljebb a bennszülöttek sűrűn elhelyezett sitt-és szeméthalmai jelenthettek némi terepakadályt, de megbirkóztunk vele. A kormány állásszöge nekem nem volt teherautós, a váltáskor szükséges határozott mozdulat sem okozott gondot. Feszes, naná,-mondom én - állandó összekerékhajtása van.

Az egyhatos motor –jól bevált Suzuki darab- határozottan és érezhetően taszajtotta meg a kasztnit, vagyis számomra megfelelően gyorsult. A fogyasztás is elfogadható volt, hiszen én hiszek abban, hogy a vezető jobb lábába elég sok benzin belefér… Úgy látszik a prospektusok szerint vezethettem, mert a gyárilag megadott értéket nem túlzottan léptük át az amúgy negyvenötös cipőmmel- vagyis városban  olyan tíz liter per száz kilométer.

A kocsi belsejében tényleg vadászni kellett az újdonságokat: mindenképpen a javára írandó, hogy nem zaklatja fel a bennülőket, sőt az én korosztályom még nosztalgiázhat is, milyen is volt régen, úrfi korunkban a műszerfal-módi. Ha másképp akarok fogalmazni, akkor azt írom: korrekt az összkép, bár vörösen világítanak a műszerek, viszont a kormányon kézreáll minden, rendes, elsőre érthető kitt meg katt a rádió távirányítása. Csak azt a fránya ablamozgatót tudnám feledni: nekem sosem esik kézre a gombsor, négyablakos lehúzónál biztos kézzel a hátsókat nyomom az elsők helyett. Az már ebből is nyilvánvaló, hogy nem engem fognak klónozni a jövőben az ideális-optimális gépkocsivezető szaporításra.  Viszont a tükrök dicséretet érdemelnek, nagy felületűek, jól állíthatók, vagyis betöltik eredeti funkciójukat.

Ajtókról szólva: nekem tetszik – mert (már) olyan retró az oldalra nyíló hátsó, avagy csomagtérajtó. Nem mondom, hogy pillekönnyű a használata, de hát mégiscsak egy majdnem terepjáróról van szó.

Összefoglalva: továbbra sem sikerült megfejtenem a  városi terepjárók, annak is suzukis változatának igazi feladatkörét. Nem éreztem magam kigyúrt etika-profersszornak tőle, nem is regélhetnék róla haveri körben gyorsulási rekordokat, a nőknek is csak a színe tetszene. De rendesen működött, szóval embernek való autó.   

hirdetés

Ajánlott olvasnivaló